Néha úgy érzem, hiába vagyok, aki vagyok. Én TÉNYLEG igyekszem, TÉNYLEG megteszek minden tőlem telhetőt… a lelkemet is kiteszem, és mit kapok cserébe? Szidást. Rosszalló tekinteteket. Büntetést. Vagy csak egyszerűen keresztül néznek rajtam. Bárcsak olyan lennék, mint egy angyal: aki tökéletes: akit mindenki szeret és tisztel.
Óriási fehérség vett körül: körülölelt,
mint a takaró. Az egyetlen színfolt a hajam volt, ami puhán világított a gyönge
fényben. Nem csináltam semmit, de mégis lebegtem, olyan könnyűnek éreztem magam,
mint egy pille. Elindultam a kavargó fehérségben, és egy hosszú, de nem
különösképpen fárasztó gyaloglás után hirtelen egy hatalmas arany kapu elé értem,
ami kitárult előttem. Odabent kedves arcok fogadtak. Mosolyogva megfogták a
kezem, és egy gyönyörű pagodához vezettek, ahol a fehér padlón egy fehér
kerevet állt, mellette egy kis gyümölcsös asztalkával. Azt mondták, hogy
mostantól ez az otthonom, éljek boldogan; és itt hagytak. Fáradtan leheveredtem
a puha ágyra, átadtam magam a pihenésnek. De… valahogy csak nem jött álom a
szememre. Meglepődve tapasztaltam, hogy ugyan nem sikerült elaludnom, de
kipihentnek éreztem magam, és tudtam, hogy nem fogok tudni tovább a paplan
alatt feküdni. Egy hangocska azt suttogta bennem:
- Hahó, Izzy! Hiszen már angyal vagy!
Miért kéne aludnod? Menj, nézz körül!
Ám még mielőtt ezt megtehettem volna,
kavarogni kezdett a fehér felhő-függöny a pagodám bejárata előtt. Lassan
kibontakozott egy fiú alakja, aki vigyázva egyensúlyozott a kezében valamit. Csodálkozva néztem rá. Ugyan mit akarhat itt?
- Szia! – köszöntött mosolyogva az angyalsrác. – Új vagy itt, ugye?
- Öhm.. Szia. – mondtam teljes zavarban. – Hát… Én… Igen, új vagyok… Öö… Tegnap érkeztem. – pipacspiros ábrázatom vajon hogyan hat itt, ahol minden olyan fehér?
Sötétbarna, már-már feketébe hajló haj keretezte valóban angyal-arcát. Szemei sötéten ragyogtak, akár két fekete gyémánt.
- Megértem. – bólintott mosolyogva. – Az én nevem Marco. Én vagyok a menyország kellékese, szolgálatodra. – pukedlizett.
- Pfft… - nehéz volt elrejteni a kuncogásomat. – Örvendek! - mondtam végül fulladozva.
Nem sértődött meg, inkább úgy tűnt, mintha nem is érdekelné. Már biztos hozzászokhatott az ilyen reakciókhoz. Gyorsan témát váltottam, nehogy ezzel véget is érjen az épphogy elindult beszélgetésünk.
- Mi van nálad? – kíváncsiskodtam.
Hirtelen a kezére meredt, és megdermedt. Nyilvánvalóan teljesen elfelejtkezett róla, bármi volt is az. Aztán egy hosszú pillanatig rám meredt, majd nyomtalanul eltűnt.
- Mi a…? – meresztettem nagy szemeket hűlt helyére. Valóban állt ott az előbb valaki, vagy az egészet csak álmodtam? Megdörzsöltem a szemem. Ott kellett lennie. Mert ha más nem, az utolsó tekintetének képe beleégett az agyamba. Rémült volt. Kétségtelenül halálra rémült. És bűntudatos. Vajon miért? Mi lehetett az a dolog a kezei között?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése