Angel's Dream

Néha úgy érzem, hiába vagyok, aki vagyok. Én TÉNYLEG igyekszem, TÉNYLEG megteszek minden tőlem telhetőt… a lelkemet is kiteszem, és mit kapok cserébe? Szidást. Rosszalló tekinteteket. Büntetést. Vagy csak egyszerűen keresztül néznek rajtam. Bárcsak olyan lennék, mint egy angyal: aki tökéletes: akit mindenki szeret és tisztel.

Óriási fehérség vett körül: körülölelt, mint a takaró. Az egyetlen színfolt a hajam volt, ami puhán világított a gyönge fényben. Nem csináltam semmit, de mégis lebegtem, olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy pille. Elindultam a kavargó fehérségben, és egy hosszú, de nem különösképpen fárasztó gyaloglás után hirtelen egy hatalmas arany kapu elé értem, ami kitárult előttem. Odabent kedves arcok fogadtak. Mosolyogva megfogták a kezem, és egy gyönyörű pagodához vezettek, ahol a fehér padlón egy fehér kerevet állt, mellette egy kis gyümölcsös asztalkával. Azt mondták, hogy mostantól ez az otthonom, éljek boldogan; és itt hagytak. Fáradtan leheveredtem a puha ágyra, átadtam magam a pihenésnek. De… valahogy csak nem jött álom a szememre. Meglepődve tapasztaltam, hogy ugyan nem sikerült elaludnom, de kipihentnek éreztem magam, és tudtam, hogy nem fogok tudni tovább a paplan alatt feküdni. Egy hangocska azt suttogta bennem:

- Hahó, Izzy! Hiszen már angyal vagy! Miért kéne aludnod? Menj, nézz körül!

Ám még mielőtt ezt megtehettem volna, kavarogni kezdett a fehér felhő-függöny a pagodám bejárata előtt. Lassan kibontakozott egy fiú alakja, aki vigyázva egyensúlyozott a kezében valamit.
Csodálkozva néztem rá. Ugyan mit akarhat itt?
- Szia! – köszöntött mosolyogva az angyalsrác. – Új vagy itt, ugye?
- Öhm.. Szia. – mondtam teljes zavarban. – Hát… Én… Igen, új vagyok… Öö… Tegnap érkeztem. – pipacspiros ábrázatom vajon hogyan hat itt, ahol minden olyan fehér?
Sötétbarna, már-már feketébe hajló haj keretezte valóban angyal-arcát. Szemei sötéten ragyogtak, akár két fekete gyémánt.
- Megértem. – bólintott mosolyogva. – Az én nevem Marco. Én vagyok a menyország kellékese, szolgálatodra. – pukedlizett.
- Pfft… - nehéz volt elrejteni a kuncogásomat. – Örvendek! - mondtam végül fulladozva.
Nem sértődött meg, inkább úgy tűnt, mintha nem is érdekelné. Már biztos hozzászokhatott az ilyen reakciókhoz. Gyorsan témát váltottam, nehogy ezzel véget is érjen az épphogy elindult beszélgetésünk.
- Mi van nálad? – kíváncsiskodtam.
Hirtelen a kezére meredt, és megdermedt. Nyilvánvalóan teljesen elfelejtkezett róla, bármi volt is az. Aztán egy hosszú pillanatig rám meredt, majd nyomtalanul eltűnt.

- Mi a…? – meresztettem nagy szemeket hűlt helyére. Valóban állt ott az előbb valaki, vagy az egészet csak álmodtam? Megdörzsöltem a szemem. Ott kellett lennie. Mert ha más nem, az utolsó tekintetének képe beleégett az agyamba. Rémült volt. Kétségtelenül halálra rémült. És bűntudatos. Vajon miért? Mi lehetett az a dolog a kezei között?

 

What Now?

It's been a long time since I thought about my blog. Shame on me. I'm sorry.

Lot of things happenned since then - afterall, more than a half year had passed! I got used to the new school, and met with lot of wonderful people, who now I can proudly call my friends. They lifted me up from my usual gloomy mood, they comforted me when I needed it, and most inportantly, they inspired me. Heh, not like I did anything soo big and creative because of them so far (I'm still too lazy, you know) but overall, I feel inspired most of the time, though I can't really use this kind of inspiredness. Even so, it makes me happy thinking of all the things I could've done if I weren't too laggard to do so. Ridiculous much, huh? Anyway, I'm planning on posting and dealing with this blog more frequently, not just for improving my english, but for the delight of it. (Aand, I'm at my mum's currently for a week, and I left my pendrive home which I carry my "book" on, something I write and was planning to continue writing on, so this is my saving plan for this time.) Enjoy!

Can I ever change..?

My life is a little chaotic now.

As I turned 15, and started high school, lots of things have changed. The most obvious one is that I'm not going to the school I was used to, and where I spent eight years. The new school means a new place, new class, new teachers and new people. So, we can say I had an opportunity to turn over a new leaf, but I'm not sure if I managed to do that. Of course, I tried, but after nearly three months, I find this situation much like the one at my previous school, I was so happy to get away from. My friend still gets bullied a lot and she needs my support. I mean it's OK, and maybe I should be grateful for the people who rely on me, but sometimes it just tires me to death. (And in light of the fact that I'm writing this sentence at midnight and I was going to sleep even later in the past period, one can understand that I'm freakin' exhausted even without those unexpected floods of complaining.) By all means I listen and help if I can but I'm not the right choice to turn for help to. To be honest, I can't easily solve problems. Neither mine’s, not to mention others’. I am not brave enough (or not brave at all) to tell the bullies and villains how I hate their behaviour. Back then, when I was the victim I couldn't do it either. Perhaps I am a coward, but these were the feelings I grew up with. I can't deny myself, the real-me: most likely I wasn't made to fight, but observation, summary, and drawing the conclusion is my path. It may sound boring for a really outgoing person, but for me that is something I'm comfortable with and that I'm attempting to achieve. I'm living in my own dream and if they throw me out into real life, I get lost every now and then. I don't know how to deal with such problems (for example boys) other girls could solve without any difficulty, for me the solution is still miles away in the fog. As I'm trying to figure out my mission and find my cause I was born into this world, I frequently get confused about myself.

Still, I won't give up. I don't know how I got here from talking about school, yet there's one thing for sure: life's hard. It's right. But there are still a lot of people who survived, aren’t there? :P ... So, Never Give Up.!

Halottak napja, 2012

Idén a Halottak napja több szempontból is eltért a megszokottól.
Először is, kevesebben voltak a temetőben. Az út mellett máskor hosszú kocsisor szokott húzódni, és ha belepusztul az ember se lehet a temetőhöz közelebb lévő parkolóhelyet találni. Ellenben most akár a kerítés mellé is állhattunk volna: furcsa volt, na.
Másodszor, a közös sírnál alig voltak gyertyák. Eddig alig fértünk hozzá, mindig is lángtenger hullámzott előtte, de most ez is más volt: elmaradt a fényáradat.
Harmadszor: mama nem sírt. Ilyen, mióta az eszemet tudom, nem történt. Aznap is én álltam mellette a sírnál, és felkészültem rá, hogy megöleljem és vele együtt gyászoljak, de nem volt rá szükség. Az emlékezés ugyan nem maradt el, de másképp történt: mama, papa, anya, és még aki ismerte a dédpapámat, és mi, gyerekek is, akik már csak Dédivel találkozhattak, apró emlékfoszlányokat elevenítettünk fel,  és közösen kirándultunk a múltban, hogy örökre megőrizzük az emlékeinket szeretteinkről. Ez számomra valahogy természetesebben hatott, mint a sírás: ha valaki sírt, sokszor kényelmetlenül éreztem magam, és árulónak, amiért én nem könnyezek. Pedig nem azért nem tettem, mert ne hiányoztak volna, akik elmentek... egyszerűen csak én máshogy fejezem ki magam, és kész. De hiába tudtam ezt, azért mindig fusztráltan figyeltem a többieket. Most viszont együtt emlékezett az egész család, és a meghitt pillanat olyan érzést keltett bennem, amit nem sokszor: a valahova tartozás érzését. Szerintem, a halottak napjának, mint ahogy minden más ünnepnek is, erről kéne szólnia. A rokonok, barátok egymásra találásáról, megbékéléséről, és osztozásáról örömben-fájdalomban. Ha nincsenek ilyen események valaki életében, akkor az az ember nem él teljes értékű életet. Valahova tartozni kell. Akinek ez nem adatik meg, az egész életében gyökértelennek érezheti magát, és könnyedén elsodorhatja a szél. Ezért fontos, hogy megkeressük, megtaláljuk a gyökereinket, és ezért szükséges egy nap, amikor azokra emlékezünk, akik már nincsenek velünk.
Ezért jó, hogy van: Halottak napja.